Chapter One (April):

Emlékeztetőül:A zárójelben lévő nevek mutatják, hogy a fejezet melyik főszereplőnk szemszögéből van (:

Mintha megállt volna az idő, ráadásul az agyam sem volt éppen a helyzet magaslatán. Azt sem tudtam mennyi idő telt azóta, hogy itt roskadunk vagy, hogy mióta vagyunk ebben a világban. Csak azt tudtam felfogni épp ésszel, hogy be vagyunk zárva olyan okokból, amiről nem is tudunk.

- És most? – Em leült törökülésbe, majd fejét kezével megtámasztotta. - Kiabáljunk segítségért?

- Ha jól tudom, az én kiabálásom miatt kerültünk ide.

Eléggé nagy pácban lehetünk, ha már ott tartunk, hogy Nic belátta hibáját.

- Szerintem várjuk meg, amíg valaki nem jön ide. Ha bezártak minket kétség sem fér hozzá, hogy valami ok miatt majd lenéznek ide, akkor pedig elmagyarázzunk mindent.

- Már ha megértik egyáltalán amit mondunk.

- Akkor mutogatunk. – tettem pontot az egész végére. Majd kínos csend támadt. Mintha akartunk volna mindhárman valamit, de nem igazán most volt itt az ideje. Hiszen itt lógunk mohás, koszos kalitkában egy zavaros tó felett valahol egy világvége beütésű helyen. Ráadásul unfair módon, hiszen nem csináltunk semmit. Kétlem, hogy dimenzióugrálás miatt vádat lehetne emelni.

Teltek a percek, vagy órák? Nem tudom csak annyi biztos, hogy Nicnek évek voltak már, és egyszerűen nem tudta magába fojtani, és végül kitört belőle:

- Na, jó most kezdett elegem lenni! Itt vagyunk valahol az istenháta mögött, és haza sem tudunk menni, mert bezártak ide! Követelem, hogy engedjenek ki minket!

Te jó ég, Nicole egy perc alatt átment hallgatagból riasztóvá. Egyre jobban aggódtam amiatt,hogy nehogy e miatt még ráadásul ki is végezzenek. Őrülten hangzott, de ez volt az egyetlen kimenetel, ami hirtelen eszembe jutott és ettől megremegtem.

- Nic, csöndesebben, már így is nagy slamasztikában vagyunk.

De Nic úgy tett, mintha meg sem halotta volna.

- Nem érted Emily? Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

Nagyszerű, ezek már megint veszekednek. Próbáltam nem odafigyelni, de hangjuk az egész barlangot betöltötte. Nicole-t keményfából faragták, Emily-t pedig semmivel sem lehetett megsérteni szinte. Az egész olyan volt, mintha valakit meg akartak volna lőni dupla golyóálló mellényel.

A nagy szódobálózás közben felütötte a fülemet egy férfihang, a barlang( vagy minek nevezzem) elejéből jött.

- Pszt, hallok valamit. – suttogtam.

- Na már hangokat hallasz, annyira…

- Csend már nem viccelek!

És igazam volt, nem sokkal később a hang még hangosabb lett és a fény felöl két árny jelenet meg. Egy nagyobb és egy kisebb. Kristálytisztán lehetett hallani, amit mondtak.

- Tehát azt mondod betolakodók? ... Ráadásul hárman? …Jamon, biztos be akartak törni?

Hirtelen mindhárman leültünk, Nicnek adódott egy kis problémája, és úgy himbálózott a víz felett, mintha hintázna.

Belépett egy nagy, otromba kinézetű alak, fejre inkább hasonlított egy vaddisznóra, mellet egy jóval kisebb alkatú férfi, kék hajjal és szemüveggel. Homloka tetején pedig ott volt egy szarv, szerintem Nicnek egyből ez tűnt fel, hangosan meg is jegyezte.

- Őőő…ez a karpek úgy néz ki, mint egy egyszarvú.

- Nic ezzel nem segítesz. – Em próbált fegyelmezetnek tűnni, de nem bírta ezt a monológot röhögés nélkül.

- Maguk miről beszélnek? – szólalt meg hirtelen az egyszarvú-alak – Inkább azt magyarázzák el, hogy mi célból törtek ránk.

Hárman összenéztünk, mit kéne mondanunk? Hogy „beszippantott minket egy gombákból álló kör és itt rekedtünk, és mi csak választ akarunk?”

- Nos…- a hangom idegességről árulkodott.

Ismét kínos csend ült a barlangra. Jamon és a másik alak szúrós szemekkel nézett ránk, most voltunk csak igazából csávában.

- Hát, akkor viszont Jamonnak kell hinnem.

-Várjon! – Emily határozott hangon folytatta – Mindent elmondunk, csak lehetőleg valami nyugodtabb helyen.

A férfi gondolkozott pár percig, majd intett az őrnek, hogy engedje le a cellákat, majd a pallón át végre ismét földön volt a lábunk.

- Jöjjenek fel velem a könyvtárba, és ott megbeszélhetjük.

Felindultunk a lépcsőn. Álmélkodva figyeltük a folyosókat, a termeket. Mind gyönyörűen ki volt díszítve.

Végül felértünk egy nagyobb terembe. Innen több ajtó vezetett ki. Emilyvel mindenfelé figyeltük a szinte festménybe illő termet. Figyelmünket hamar megzavarták.

- Nem hogy hárman voltatok? – a fickó a lépcső felé biccentett.

Lenéztük és Nic vánszorgott még mindig.

- Lehet azt a tesis sztorit át kellett volna jobban gondolnom. – nagy levegőket véve felért.

Nevettem egyet rajta, majd mikor felért a férfitól kérdezősködtem.

- Akkor mi pontosan hol is vagyunk most?

- Nem tudjátok? Akkor mit kerestetek a kapunál? – felvont szemöldökéből láttam, hogy nem érti mit magyarázok – Kifejtenéd bővebben kérlek, addig induljunk el a könyvtár felé.

Beértünk a könyvtárban. Bármely könyvmoly megirigyelné, öt hatalmas polc roskadásig könyvekkel, a falakon ódon térképek, képek, jelvények.

A fickó elővett egy kis könyvet, majd belekezdtem a  mondókámba.

- Tehát, mi csak a dolgunkat akartuk intézni, mikor Emily talált egy különleges „boszorkánykört”, és puszta kíváncsiságból jobban megnéztük. Utána csak arra emlékszünk, hogy idekerültünk. – vártam, mikor kerülök kijavításra.

- Pontosan hogyan is nézett ki az a bizonyos boszorkánykör? – nézett fel kiskönyvéből.

- Em, mondod? – Nic megveregette a vállát.

- Nos, bent volt az erdőben, világosság volt körülötte, és kék gombákból állt.

Az alak kezéből kiesett a könyv, szemüvege hirtelen lecsúszott, arca falfehér lett. - Hogy mi?!

Tehát tudja mi volt az, és úgy látszik minden, csak nem jó.

~

A férfi – akiről közben megtudtuk, hogy Keroshane-nak hívják – tovább kérdezősködött, többek között, hogy honnan érkeztünk, nem tudunk valami erről a helyről, vagyis Eldayráról ( közben a nevét is megtudtuk a világnak),  és még megannyi mást. A végén Nic aggódva kérdezte a mindhármunkban rejlő kérdést.

- Kero, van rá esély, hogy hazajussunk.

Nagyot nyelt, feltolta a szemüvegét, majd válaszolt.

- Kevés esély van rá, ugyanis a kör csak egy irányban működik. – hangja hidegzuhanyként ért. itt vagyunk egy ismeretlen világban, és valószínűleg soha nem jutunk haza. Belegondolva még szörnyűbb volt, és hirtelen hányingerem lett.

- Tehát – Emily hangja remegett – itt ragadtunk örökre?

-  Egyenlőre sajnos igen.

Mindhárman elsápadtunk.

- Viszont ha Miiko belegyezik, akkor itt maradhattok a toronyban és akár beiktathatunk a gárdákba. – arcán kis remény csillogott.

Mintha visszatértem volna az első kémiaórámra. Egy szót sem értettem, azt sem tudtam, ki az a Miiko, mik azok a gárdák.

-Őőő – hangzott tőlünk kórusban.

- Ez kicsit nehezebb lesz,mint képzeltem. - mondta elpirulva – Egyenlőre van egy üres szobánk, ahol alhattok, holnap beszélek erről, és holnap már remélhetőleg gárdatagként tértek nyugovóra. Benne vagytok?

Pár percig hezitáltunk, majd összenéztünk, és mivel egyikünknek sem jutott más az eszébe, így mosollyal bólintottunk.

- Nagyszerű, gyertek velem, megmutatom az szobátokat, holnap sok dolgunk lesz.

 Felvezetet minket két emelettel feljebb, majd egy kis szobát mutatott, benne három ággyal, egyszerűen feldíszítve, az ágyak mellet azúrkéken világító lámpák.

- Egyenlőre ennyit tudunk nyújtani. Holnap viszont kelljetek korán, és nem árt, ha olvastok egy-két dolgot a gárdákról. – majd sarkon fordult és becsukta az ajtót, de megtorpant és még hozzátette – Ja és ne nagyon ütközzetek bele gárdatagokba még, nem szeretném, hogy megint kezdjük a tömlőcökkel.

Becsukat az ajtót és csend ült ismét a szobára. Ledőltem az egyik ágyra a négy közül. Olyan kényelmes volt, mégis olyan idegen; nagyot sóhajtottam.

- Akkor most „Home, Sweet Home” vagy mi? – Emily hangja elcsuklott.

Nic felállt az ágyról,majd fel alá járkált, végül ismét kitört belőle az idegesség.

- Felfogtátok mi a helyzet? Itt ragadtunk életünk végéig! Nem megyünk Egyetemre, nem lesz álom pasink, hanem egy elmerogyott világban ragadtunk, ahol mindenkinek van valami állatszerve! Ráadásul holnap besüllyesztenek minket holmi idióta gárdákba! Én ezt nem bírom tovább! – majd kiviharzott és becsapta az ajtót.

- Szegény, nagyon ki van akadva. – mondta Emily – Menjünk utána?

Kis csönd után válaszoltam: - Várjunk egy kicsit, hogy megnyugodjon.

Negyed óra múlva elkezdtük keresni, persze csak óvatosan, nehogy lebukjunk, ahogyan Kero mondta. Végül megtaláltuk az egyik kis erkélyen. Nagyon le volt törve. Közelebb menten hozzá, de ő továbbra is a korlátot bámulta.

Nagy levegőt vettem és megpróbáltam valami kis szöveget kicsikarni:

- Tudom, én sem örülök éppen ennek. Amikor Kero azt mondta, innen nincsen hazaút – nagyot sóhajtottam és kirázott a hideg, ugyanis még mindig csak egy pántos pólóban és rövidnadrágban voltam, ráadásul este is volt – az olyan volt, mintha fejbe vertek volna. – Erre Nic csak a kezeit forgatta, mint aki nem tudna mit válaszolni.

- Csak tudod, olyan gyorsan történt minden, az életem hirtelen száznyolcvan fokot vett. Olyan nehéz tudod.

Csendben ráültem az erkély kerítésére, holott több méter magasan van, ráadásul tériszonyos is vagyok, de most nem izgatott. – Tudom. De megoldjuk, ígérem. Csak van kiút innen, de addig is ez az otthonunk…

- És akár mi is lesz, mi itt leszünk egymásnak, mint legjobb barátnők ugye? – Emily is közelebb jött már. A feszültség érezhetően enyhült.

- Pontosan. – Nic végre felnézett, és megkönnyebbülés ült az arcára.

- Akkor belevágunk? – kérdeztem.

Nic átkarolt minket majd ránk nézett és nagy határozottsággal elszólta magát.

- Vigyázz Eldayra, rajtunk nem fogsz ki!

Majd nevetve bementünk a szobánkba és letértünk aludni.

Holnap megkezdődik az éltetünk egy új fejezete…